Search

Szalagavató végzősként


Talán az egész gimnáziumnak ez a legmeghatározóbb, legemlékezetesebb pillanata. Egy nap, egy este együtt a családokkal, barátokkal, tanárokkal, osztálytársakkal. De vajon milyen is ezt belülről megélni?



A főpróba reggeléig el se jut az ember agyáig, hogy valójában ő most egy igen fontos pillanatra készül. Egy olyan pillanatra, ami nem lesz többször, nincs belőle kettő, egyszer átéli az ember, elteszi magának egy kis dobozba és magával viszi a nagyvilágba.

A főpróbán a táncot vártam a legjobban. Az ünnepi rész is szép, fontos, de ha őszinték akarunk lenni, talán egy egészen kicsit untató. Na meg aztán, másra se tud figyelni az ember, csak arra, hogy időben odaérjen a fodrászhoz, időben elkészüljön, legyen ideje enni, összefoglalva, hogy jól legyen megszervezve a napja. Hogy miután mindenki kicsit izgatottan visszaérkezik a csarnokba, immáron szépen felöltözve, sminkben, hullámokkal a hajában, elkezdődjön az egymás felé nyújtó támogatás. Jól áll a szoknya/nadrág. Ne aggódj, szép vagy. Gyere, megigazítom. Nekem van sebtapaszom, tessék. Kölcsönadom a hajlakkom. Tegyél a cipő elejébe vattát és akkor nem esik majd le. Közben pedig mindenki sétálgat a folyosókon, mutatja a szülőknek hova üljenek, a lányok magas sarkúban kopognak mindenfelé…

Miután az osztályfőnökök elkiáltják magukat, hogy idő van, megszólal az a jól ismert zene, az osztályok kivonulnak, leülnek, végignézik egymás szalagtűzését. Valószínűleg már csak a 2000-es évek elején készült tini filmekben látjuk, hogy az iskolában vannak hihetetlenül népszerű diákok, akiket mindenki ismer és szeret. Azonban a szalagtűzésnél mikor kimondják az ember nevét, kétféle reakció érkezik a tömegtől. Hangos taps és ováció, vagy halk, diszkrét, udvarias tetszéskifejezés. Ilyenkor felmerül az emberben, hogy talán ez a része az ünnepségnek egy kisebb népszerűségi mércét állít fel. De, ha jobban belegondolok, csupán arról van szó, hogy vannak szülők, barátok, akik szeretik megmutatni mennyire büszkék, és vannak, akik inkább a személyes örömkifejezést részesítik előnyben. Nem hiszem, hogy bármelyik is rosszabb lenne a másiknál.

Az ünnepség után az osztályokkal az öltőzőkbe mentünk. Szóval, igen, se ablak, se szellőző nyílás, meleg van. Legalább tíz emberrel öltöztem együtt, négy tükör van, ideges vagy, ilyenkor derül ki, mit hagyott otthon. Őrület az egész, nem is tudom, egyesek hogyan nem veszítik el a fejüket. Megint csak jön a kölcsönös támogatás, a sok kérdés mi, hogy áll jobban, honnan menjünk be, hogyan álljunk be, ott lesz e tánctanár… Végig néztük az előző osztályok táncait (nekem személy szerint a 12. B osztályé tetszett a legjobban), vártunk, hogy bemondják a mi osztályunk nevét. Majd megszólalt a zene és onnantól kezdve semmi nem számított. Semmi, csak az, hogy jól táncolj, ütemben maradj, figyelj a többiekre, látszódjon, hogy egy osztályközösség vagytok. Meg esetleg még élvezni is szabad. Rendben, az utóbbit kell előre helyezi. Elsősorban mosolyogni kell, élvezni, megörökíteni a pillanatot. Azt hiszem valamennyien így tettünk. Vigyorogtunk egymásra, követtük egymást, megmosolyogtuk az osztályfőnökünket. A végén pedig megnéztük a videót az elmúlt közös éveinkről. Na, abban a pillanatban tudatosul igazán az emberben, hogy végzős lett, hogy nincs több év, ha vége az érettséginek, mindenki megy a saját útján tovább. De valójában nem is olyan volt sok időm filozofálni ezen az, ugyanis a mikrofonba bemondták: és most elérkeztünk esténk utolsó produkciójához. Kérjük a végzős évfolyamot fáradjanak öltözőikbe és készüljenek fel a keringőre.

Én amikor azt hittem, az osztálytáncra való átöltözés volt kínszenvedés abban a levegőtlen, kis öltözőben, valójában nem egészen gondoltam bele milyen lesz sok lánnyal, sok abronccsal, tanárokkal, segédkezőkkel együtt nyomorogni ott. Nagyon szép volt a ruha, tényleg, de nem hiszem, hogy bármikor az életben én még egyszer bele fogok bújni egy olyan kényelmetlen darabba. Az a baj talán ezeknél a készülődős pillanatoknál, hogy annyira sok a külső impulzus, annyira meleg van, annyira nagy a hangzavar, hogy az ember akaratlanul is a stresszre figyel. Pedig sokkal inkább az élményre kéne koncentrálni.

Az aulában állva megközelítőleg 50 pár igyekezett beállni egy sorba, megigazítania magát, rendbe szedni a gondolatait. Annyira hálás vagyok az én táncpartneremnek, hogy nem engedett szétesni, hatalmas nagy segítség volt már csak a tudat is, hogy valaki olyan fog vezetni, akiben megbízhatok, akivel jóban vagyok, akivel tényleg emlékezetes lesz az este fő-főelőadása.

Amikor elindul a zene, amikor elindul a sor és kiérsz a kivilágított (nevezzük) színpadra, már tényleg nem igazán számít senki és semmi. Megpróbálod a legjobbat mutatni magadból, tartod a szemkontaktust a veled szembenállóval és azt hiszem ennyi. Ennyi az egész. Olyan gyorsan eltelik az a néhány perc, amire három hónapig készült az évfolyam együtt, hogy nem igazán tudsz gondolkodni. Mosolyogsz, táncolsz, meghajolsz. Aztán egymás kezét fogva könnyezni kezdünk, mert vége, mert ennyi volt. Na jó, meg talán azért is, mert végre lekerült rólad az a súly, hogy ennyi ember előtt kell táncolnod.

A szülők képeket készítenek a gyerekkel, felkérik egymást táncolni, virágot kapnak-adnak, tanárokat keresnek. Nem mellesleg, azért egy kicsit magamra vettem, hogy kedvenc fizika tanárom nem kért fel, csupán egy fénykép erejéig karolt át. J

Nagyon személyes belső élmény a szalagavató szerintem. Nem is tudnék rá mást mondani, csak azt, amit apukám is mondott nekem: ez egy tündérmese volt.




Aradvári Eleonóra 12.D




161 views0 comments

Recent Posts

See All