Egy hét Ibiza szigetén Erasmus+ akkreditáció keretében
Ibiza nevének hallatán legtöbbünknek a féktelen partik és a világhírű rezidens dj-k jutnak eszünkbe. Pedig a Baleár-szigetek harmadik legkisebb (egyben harmadik legnagyobb) tagja jóval több, mint egy fiatalok által megszállt hatalmas technoklub. Aki főszezonon kívül érkezik, az leginkább csodálatos természetei tájakat, finom ételeket, izgalmas kulturális örökséget és barátságos helyieket talál ezen a budapestnyi földdarabon.
Hazafelé indulván kicsit szomorúan, de élményekkel telve ültünk a taxiban az eivissai reptérre menet, miközben a sofőr arról mesélt, ő április végén és szeptemberben szereti a legjobban Ibizát. Akkor ugyanis az éttermek, bárok, fagyizók nagy része nyitva van, de az szigetet nem árasztják el a turisták. Mi ugyan egy kicsit korábban tettük tiszteletünket itt, de így sem lehetett okunk panaszra. Miközben Magyarország egy korhűen cidrizős március 15-én ünnepelte a forradalmat, Kmetty Orsolya spanyoltanárnő és jómagam kellemes 22-23 fokban, egy szezonnyitásra készülő eleven, de nem zsúfolt városkában tölthettünk el egy egész hetet.
A BNAG Erasmus+ akkreditációjának keretében ún. job shadowingon vettünk részt az IES SA COLOMINA nevű iskolában Ibiza legnagyobb városában, Eivissában. Eivissa Ibiza katalán neve, egyébként föníciai eredetű, és egy egyiptomi isten, Bes nevét őrzi, akinek egyik jó tulajdonsága volt, hogy védelmet nyújtott a kígyók ellen. A sziget gazdag pogány folklórral rendelkezik, goblinok és más mesei lények népesítik be a festői sziklákat. A job shadowing pedig egy kellően fancy kifejezés arra, hogy órákat látogatunk, és beszélgetünk az ottani tanárokkal, hogy hasznos és itthon is alkalmazható tapasztalatokra tegyünk szert.
A COLOMINA egy hozzánk hasonlóan hatosztályos középiskola, hetediktől tizenkettedikig járnak ide a diákok, de a számozás náluk újraindul, tehát ami ott az 1/A, az nálunk a 7/A és így tovább. A tanulói létszámot tekintve is hasonlít az iskola a Budaihoz, nagyjából hatszáz diák jár a miénknél valamivel kisebb épületbe. Nem tudom, a kollégáim hogy vannak vele, én akárhol vagyok a világban, egy iskolában mindig otthon érzem magam, és az a benyomásom, hogy a kulturális különbségek ellenére a diák az diák, a tanár meg tanár.
Itt is egyből berántott az „iskolaszag”, de egy idő után azért szemet szúrt néhány furcsaság. Eleinte nem is értettem, mi olyan különös, mígnem rájöttem: látom a diákok arcát, itt mindenki emelt fővel jár, ugyanis SENKI NEM NÉZI A TELEFONJÁT! A diákok és a tanárok egyaránt EGYMÁS FELÉ FORDULVA beszélgetnek, jönnek-mennek, vihorásznak, ökörködnek, szóval teszik, amit egy iskolában tenni szokás. Még mielőtt elmorzsoltam volna egy könnycseppet, és legyártottam volna egy hipotézist a mediterrán klíma emberi lelket melengető hatásáról, ami fölöslegessé teszi a közöségi média és a TikTok folyamatos görgetését, vendéglátóinktól megtudtam, hogy ettől a tanévtől megtiltották az iskola területén a mobilhasználatot, a diákok még a zsebükben sem tarthatják a készüléket, csak a táskában. Aki ezt megszegi, attól elveszik a telefont, és csak a szülőnek adják vissza.
Aki harcolt már dühös szülővel egy elkobzott, százezreket érő almás telefon miatt, az el tudja képzelni, mekkorára kerekedett ki a szemünk ennek hallatán. Meg is kérdeztük legott, hogyan küzdenek meg a dühödt szülőhordákkal, és legnagyobb meglepetésünkre azt a választ kaptuk, hogy a döntés a szülők nagy részének támogatását is élvezi, sőt sokan maguk kérték, hogy az iskola korlátozza a telefonhasználatot. Az itt töltött idő alatt úgy tűnt, a szabályt mindenki betartja, nem nagyon láttunk lesütött szemű zugmessengerező és pad alatt tiktokozó diákokat még a nagyobbak között sem. A tilalom alól kivételt képeztek a tesiórák, ahol itt is telefonról szólt a háttérzene, és Carmen, a rajztanár sem tiltotta, hogy alkotás közben a diákok fülesen keresztül zenét hallgassanak.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ebben az iskolában minden egyes gyerek ugyanolyan Chromebookot hordott a táskájában. Tanórákon ezeket használták, a helyi tanerőktől pedig megtudtuk, hogy erős tűzfallal, illetve Lazarus programmal felügyelik a diákok gépeit, így válik elkerülhetővé, hogy olyasmire használják az iskolai gépet, amire nem kéne.
Egy másik furcsaság számomra az athleisure egyeduralma volt. Az egész suliban alig láttam szoknyát, farmert vagy cargo nadrágot, fiúk és lányok egyaránt kényelmes sportcuccban voltak, és az egy főre jutó műköröm- és műszempillamennyiség is jóval alacsonyabbnak tűnt, mint itthon.
De nemcsak az iskola életébe, hanem a sziget építészeti és természeti szépségeibe is alkalmunk nyílt betekinteni az Ibizán töltött egy hét alatt. Az óváros szűk utcácskái hamisítatlan mediterrán hangulatot árasztottak, amikor pedig egy buszos kiránduláson jártuk be a sziget dél-nyugati csücskét, többször is a Kék lagúna c. filmben éreztem magam. Egymást érték a szebbnél szebb öblök, az eldugott kis strandok, ahol a turistáktól kevésbé érintett természetre is vethettünk egy pillantást – helybéli kollégáink szerint ezt követően már tényleg elmondhatjuk magunkról, hogy jártunk Ibizán.
Úgy alakult, hogy egy nemzetközi projekt közepébe csöppentünk mi ketten, magyarok, így volt tere a networkölésnek is, ami remélhetőleg további mobilitások formájában fog gyümölcsözőre fordulni. A spanyol vendéglátók mellett német, olasz, portugál és észt tanárokkal és diákokkal is megismerkedtünk. Vicces volt látni, hogy míg a portugálok le sem vették a pufidzsekit, az észtek már a tengerbe is bemerészkedtek, az itteni időjárás számukra nagyjából kimerítette a nyár fogalmát.
A tengerért való lelkesedésből mi is kivettük a részünket: nem fürödtünk ugyan, de nagy derültséget keltett, mikor elárultuk, mi bizony a 10 fok körüli éjszakai hőmérséklet mellett is nyitott ablaknál alszunk, hogy halljuk a tenger zúgását. Jutott is a fehér zajból rendesen, hiszen teraszunk egy szinte már giccsesen szép tengerparti sétányra nézett, és a szelesebb napokon a tenger 71 decibeles hangerővel csapkodta a parti kavicsot (igen, megmértem).
Ezzel a tengerzúgással a fülünkben és egy raklapnyi édességgel a bőröndjeinkben szálltunk be a taxiba a hetedik nap reggelén abban a tudatban, hogy néhány hónapon belül remélhetőleg pár budais diák is megismerheti a bulisziget másik arcát. Figyeljétek hát az Erasmus team hirdetményeit, és iratkozzatok fel erre a kalandra ti is!
